Film noir-nak eredetileg mintegy harminc-negyven darab, 1941 és 1958 között készült amerikai filmet neveztek, de a filmelmélet és filmtörténet ennek a mûfajnak a tárgyalása terén produkálja a legnagyobb és legizgalmasabb szakmai vitákat. Létezik olyan felfogás is, ami szerint több száz (vagy több ezer) ilyen mozidarab készült és készül ma is világszerte.

A film noir általában bûnügyi-, vagy gengszterfilm, de lehet lélektani dráma, thriller, horror, vagy akár sci-fi is, vagy ezek tetszõleges arányú ötvözete. Expresszionista fényképezés, pattogó és csípõs szövegek, vázlatosan megrajzolt alakok, negatív spirálban a rossz vég felé haladó történet jellemzik. A kusza és menetrend szerint megjelenõ baljós elõjeleket valóra váltó mesét sokszor narrátor és dramatikus zene által kísért flash-backek segítségével ismerjük meg, miközben egy nyomasztóan sötét és kilátástalan világ bontakozik ki elõttünk. Gyakori szereplõ a kihívó szexualitású és fenyegetõ, sõt elveszejtõ nõalak (femme fatale), az agyafúrt magándetektív, a korrupt rendõr vagy a csúnya ügyekbe sodródó kétbalkezes kisember, azonban õk nem feltétlenül elengedhetetlen alakok; elõfordulhat, hogy egyikõjük, vagy akár mindannyian hiányoznak, pl. A vadász éjszakája esetében. Mindig alapelem azonban az aktuális társadalmi berendezkedésre, a hatalom jelenidejû korrupt képviselõire vonatkozó kódolt, de találó és vitriolos kritika - ami a noir legfontosabb mondanivalója. Ezeknek a filmeknek magukkal ragadó keserédes hangulata van; nézésük közben az egyre szomorúbbak leszünk, ám végeredményben mégis a méltó szembenállásra, elveink megtartására, a pénz hatalma elleni reménytelen, de nemes küzdelemre sarkallnak. A fogyasztói világ veszteseinek az oldalára kerülni tragikusan szép érzés ezekben a filmekben. A fenti ismérveken túl a film noir-ok - és a hetvenes évek óta létezõ neo-noir-ok - rendkívül sokfélék lehetnek. Filmes õseik a német expresszionizmus, a francia lírai realizmus, az amerikai gengszterfilm és screwball comedy legjobb képviselõi, míg irodalmi gyökereik az amerikai hardboiled detektívregény és a bûnügyi képregény felé nyúlnak.

Az expresszionizmus a XIX. századi német romantikában gyökerezõ és a 20-as, 30-as évek Németországában virágzó mozgalom volt, melynek filmes darabjait is meghatározta a mindent eluraló félelem ábrázolása. A tobzódó szörnyekké megtestesülõ konkrét és megmagyarázhatatlan rettegés filmjeit olyan örök darabok jellemzik, mint az 1919-es Dr. Caligari (Robert Wiene), F. W. Murnautól a Nosferatu (1922) és Az utolsó ember (1924), Georg Wilhelm Pabst meseszép Bánatos utcája (1925), a dokumentumfilm-csoda Emberek vasárnap (1929), Leni Riefenstahl és Balázs Béla közös filmje a Kék fény (1932) vagy az M - Egy város keresi a gyilkost (1930) [szept. 12.]. A nagy mesterek (Murnau, Lang, Wilder, Ulmer) elvitték magukkal Amerikába az expresszionizmus vizuális jellemzõit - a ferde kameraszögeket- és mozgásokat, a chiaroscuro világítást, valamint a sok árnyékkal terhelt, éles kontrasztú képeket.

Jelentõsen hozzájárult a noir-hoz a francia lírai realizmus is. Az impresszionizmus nyomdokain kialakult iskola a 30-as évek Franciaországában létezett, és olyan filmköltemények készültek az égisze alatt, mint a Ködös utak (1938), a Mire megvirrad (1939), Az alvilág királya (1937) [okt. 10.], és az Állat az emberben (1938). Marcel Carné, Julien Duvivier és Jean Renoir filmjeibõl az alvilági téma, a félig-meddig vonzónak ábrázolt negatív hõs, az intenzív fény-árnyék játékok, és a masszív szürke felületek is átkerültek a film noirok kelléktárába.

A "vérbeli" amerikai elõzmények azonban a gengszterfilmek. A némafilmes kezdet után a 30-as évek elején viharszerûen alakult ki klasszikus korszakuk. A elsõ teljesen újvilági filmes mûfaj jól jellemezte a "lehetõségek hazáját". Az alkoholtilalom hatására szárnyaló szervezett bûnözés az egész országot gúzsba kötötte ezekben az években. A fekete autók, a szembe húzott kalapok, a kibiztosított revolverek, és a betétes cipõk képei megtörtént eseteket meséltek el. Ezekben egy alulról induló, fiatal és erõszakos bûnözõ futott be hirtelen karriert: sorra megölt mindenkit, majd õt is megölték. 1931 és 39 között sok gengszterfilm készült, a legjobbak A kis cézár, (1931) [szept. 26.], A közellenség (1931), a Sebhelyesarcú (1932), és Az alvilág alkonya (1939). Ikonszerû szereplõik (gengszter, szajha, revolverújságíró, zugügyvéd) és a dimamikus vizualitás (gyors vágások, tûzpárbajok, autós üldözések) átléptek a film noir-okba is. A két mûfaj az 1940-es évek folyamán összenõtt, miután a gengszterfilm a cenzúra nyomására megszelídült. Noir-gengszter-filmek pl. a Key Largo (1948) és a Fehér izzás (1949).

A második világháború alatt az Egyesült Államokban alakult ki a film noir stílus, aminek elsõ korszaka nagyjából 1940-tõl 1946-ig tartott. Több tucatnyi próbálkozás között ekkor készültek el a stílus klasszikusai: Boris Ingster: Stranger on the Third Floor (1940), Raoul Walsh: Magas Sierra (1941) [márc. 7.], John Huston: A máltai sólyom (1941), Frank Tuttle: This Gun for Hire (1942), Alfred Hitchcock: A gyanú árnyékában (1943), Billy Wilder: Kettõs kárigény (1944), Edgar G. Ulmer: Detour (1945) és Howard Hawks: A hosszú álom (1946).

A film noir azonban tovább fejlõdött. A következõ bõ évtizedben még pesszimistábbá, keserûbbé és erõszakosabbá lettek a képviselõi: Henry Hathaway: A halál csókja (1947), Jules Dassin: Brutális erõ (1947), Abraham Polonsky: A gonosz ereje (1948), Orson Welles: A sanghaji asszony (1948) és A gonosz érintése (1958) [ápr. 4.], John Cromwell: Gyanúba keveredve [okt. 17.], Máté Rudolf: Holtan érkezett (1950), Billy Wilder: Alkony sugárút, Joseph H. Lewis: Fegyverbolondok, avagy a nõ halálos veszély (1950), Robert Aldrich: Kiss Me Deadly (1955) és Alexander Mackendrick: A siker édes illata (1957)... A stílus az 1960-as évekre "hivatalosan" megszûnt, ám hamarosan jelentkeztek fiatal és idõsebb filmesek is a régi nagy film noir-ok újra-feldolgozásaival, illetve teljesen új noir és "noirish" (noir-szerû, noir-nak tûnõ) filmekkel. A neo-noir elsõ képviselõjének legtöbben Roman Polanski Kínai negyed (1974) [máj. 9.] címû darabját tekintik, de Francis Ford Coppola: Magánbeszélgetés (1974) és Martin Scorsese: Taxisofõr (1976) címû munkája is része a korszakhatárnak. Más vélemények szerint a mûfajt nem kell korszakokra osztani; a ma készülõ fekete filmek éppúgy film noir-ok, mint az 1940-es és 50-es években elkészültek. Filmtörténeti kuriózumként sokan a neo-noir-t önálló filmes mûfajnak tekintik, az eredeti film noir-t viszont csak egy stílusnak, mozgalomnak, vagy hangulatnak tartják. Mindenképpen a modern film felé vezetõ út egyik lényeges feltétele volt ez a zsáner, a filmtörténetet megújító francia újhullám számára is az egyik legfontosabb kiindulópont a film noir. Jean-Luc Godard: Kifulladásig (1960) és Francois Truffaut: Lõj a zongoristára (1960) c. munkái pl. a (neo-)noir ismérveinek is megfelelnek.

Az életben maradást a más mûfajokkal való ötvözés biztosította, és egyre nagyobb szerepet kapott a szexualitás ábrázolása. Ridley Scott a Szárnyas fejvadász (1982) c. tech-noir mozijával örökre beírta magát az történelemkönyvekbe, míg Brian De Palma Hitchcock és Antonioni filmek elemeibõl készített a 80-as évek környékén noir-thrillereket, sõt noir-gengszterfilmeket: Alibi test [nov. 7.], A sebhelyesarcú, Halál a hídon, Gyilkossághoz öltözve.

A népszerû Coen fivérek szintén megszerették, és magas fokon mûvelik a film noir-t és ötvözeteit. Szemléletes példák erre a Véresen egyszerû, a Bûnözési hullám, a Fargo, A halál keresztútján és A nagy Lebowski [nov. 21.]

David Lynch a Kék bársony (1986) c. filmjével kezdett film noir kísérletei után kidolgozta, és folyamatosan fejleszti (általa XXI. századi noir-horrornak nevezett) stílusát, amelyet eddig a Lost Highway (1997), a Mulholland Drive (2001), és az Inland Empire (2006), [dec. 5.] fémjelez.